Bodajk - Szárliget

A hétvégén bőven akadt programunk (szombaton "Túrázz a vonatért", vasárnap a telek Csákváron), ezért hétfőn szabadságot vettünk ki, hogy minden percét élvezhessük a gyönyörű őszi időnek. Mivel a mára tervezett túra elég feszített tempót kívánt, már viszonylag korán, a 7.35-ös busszal elindultunk Gántra.

Igyekszünk minél több, érdekes pecsétet begyűjteni, ezért a napot nem a Gránás turistaháznál, hanem a Vértes vendéglőnél kezdtük. Mire kiértünk a faluból, már kellemes meleggel sütötte hátunkat a nap. Kezdetben egy legelő mellett, majd füves, ritkás erdővel borított szakaszon vezetett az alig emelkedő gyalogút. Később az erdőbe beérve sem kellett csökkentenünk a tempót, és csak Mindszentpuszta közelében volt egy rövid meredek szakasz. Az OKT fórumról beszerzett információk alapján viszonylag hamar megtaláltuk a romos épület kerítésére erősített pecsétet, majd szinte pihenő nélkül indultunk is tovább.

A táj szépsége később sem változott: hatalmas páfrányok, sűrű cserjés, füves rétek, és mindenhol a közeledő ősz színei. Mivel az Országos Kéktúrával párhuzamosan igyekszünk teljesíteni a "Várak a Vértesben" túramozgalmat is, tettünk egy rövidke kitérőt az Oroszlán-kőhöz, a Csáki vár romjaihoz. Sajnos a falakból már alig látszik valami, de egykor biztosan szép és impozáns lehetett a hely.

Rövid, de annál fárasztóbb emelkedő következett, hogy megkezdhessük tervezett pihenőhelyünkig, Kőhányáspusztáig tartó ereszkedésünket. Bár csak később tudtuk meg, de a vendégház közelében az a Kinyó Zsolt jött velünk szembe, aki éppen a Nagy Kék Kört teljesíti, ráadásul mindössze 50 nap alatt.

Kőhányáspusztán a pecsétet a szép kis oszlopon könnyen megtaláltuk, majd letelepedtünk egy kicsit pihenni és ebédelni a vendégház kerítésénél lévő padra. Ekkor jelent meg az Alba-Orion TV két munkatársa, és tőlük tudtuk meg a Kinyó Zsolttal kapcsolatos információkat, mivel épp róla forgattak filmet. Bennünket is megpróbáltak rábeszélni, hogy szerepeljünk benne, de ott és akkor nem nagyon volt hozzá kedvünk. Így visszagondolva lehetséges, hogy kár volt kihagyni…

Mivel a Várgesztesről 15.30-kor induló autóbuszt semmiképpen nem szerettük volna lekésni, utunkat ismét jó tempóban folytattuk. Egy korábbi túra alkalmával már jártunk erre, és néhány rész ismerősnek is tűnt, mégsem volt unalmas a terep. Az út szinte végig emelkedett, de mivel szép tájakon jártunk, egyáltalán nem éreztük megerőltetőnek. Helyenként olyan sűrű volt a bükkös, hogy szinte át sem lehetett rajta látni, és még arra sem volt időnk, hogy elfáradjunk, már meg is érkeztünk a várhoz vezető aszfaltos útra.

Próbáltuk megkeresni az úgynevezett Kisvárat, de mivel nem akartunk túl sok időt a bolyongással tölteni, nem jártunk sikerrel. A várhoz is felmentünk, de hétköznap nincs nyitva, így ott most nem lehetett bélyegezni.

Pár perces gyaloglás után már lent voltunk Várgesztesen, és könnyen megtaláltuk a Vadásztanya nevezetű intézményt, ahol ettünk egy jó jégkrémet, és természetesen pecsételtünk is. A buszig még elég sok időnk maradt, de nagy kedvünk már nem volt a sétálgatáshoz, ezért inkább a községháza körüli szépen gondozott parkban lévő egyik padon telepedtünk el. Olyan jól haladtunk egész nap, hogy még a korábbi buszt is simán elértük, de úgy döntöttünk, inkább várunk a 15.30-as buszra ebben a szép környezetben, mint a székesfehérvári csatlakozásra a tatabányai autóbusz pályaudvaron.

Várgesztesre még biztosan visszajövünk, annál is inkább, mert innen folytatjuk a Vértest átszelő szakasz utolsó etapját.