Dorog - Piliscsaba

Bár a naptár szerint még tombol a nyár, az időjárás mégis ősziesre váltott, és a rendszeres esőzések miatt elég nehezen szántuk rá magunkat a túrázásra. De mégis belevágtunk, mert a meteorológiai előrejelzések július 27-ére - felszakadozó felhőzet és szórványos napsütés mellett – csak az ország észak-keleti részén jeleztek kisebb záporokat, zivatarokat. Előre bocsátom: ez nem jött be, de erről majd később…

A túraszakasz megközelítésénél a nálunk már jól bevált módszert alkalmaztuk: autóval Piliscsabára, majd az Esztergom felé 9.45-kor induló vonattal tovább Dorogra. Itt gyors pecsételés a jegypénztárban, és negyed 11-kor már a város utcáit róttuk. A vasútállomás és környéke eléggé lehangoló képet mutatott, de a városszéli kis utcácskák sokkal rendezettebbek, barátságosabbak voltak.

A Kenyérmezői-patak keskeny hídján átkelve teljesen magunk mögött hagytuk Dorogot, majd egy erdős, helyenként ligetes szakasz következett, ahol az egyetlen említésre érdemes látnivalót a barna színű lepkék jelentették. Ezek a barátságos kis lények helyenként olyan tömegben röpködtek a homokos gyalogút felett, hogy vigyáznunk kellett, nehogy kárt tegyünk bennük.

Hamarosan kereszteztük a 117-es számú utat, és elértük Kesztölc nyugati végének házait. A Kétágú-hegy mészkő sziklái még szépen látszottak, azonban az egyre sűrűsödő, sötétszürke felhők már sejtették, hogy a mai napon nem a napsütésé lesz a főszerep.

Kesztölcről a jelzés eleinte aszfaltozott úton vezetett, majd jól járható földúton folytattuk az emelkedést. Alig értünk el azonban a Fehér-szirti Kétlyukú barlang vonalába, amikor az egyre erősödő szitálás miatt elő kellett vennünk az esőkabátokat. Mivel az eső nem csendesedett, tartottunk egy rövid pihenőt az akácfák védelme alatt, és rögtön megejtettük az ebédidőt is. Szerencsére hamarosan kisütött a nap, így továbbindultunk az Öreg-szirt lábánál húzódó réten keresztül. A kilátás tiszta időben egészen biztosan sokkal szebb, de a párás levegő ellenére is kellemes látvány tárult elénk.

Amint elértük az erdőt másodszor is előkerültek az esőkabátok, de a Klastrompusztára vezető aszfaltozott útnál már megint a kékebb égbolt fogadott bennünket. Érdekes volt látni, ahogy az erős, szikrázó napsütés hatására a rét felhőszerűen gomolyogva ontotta magából a párát. A pálos szerzetesrend első kolostorának romjainál ismét tartottunk egy rövid pihenőt, alaposan körbejártuk a feltárt maradványokat, majd – pecsételést követően – a jó időben bizakodva, újult erővel vágtunk neki a hátralévő mintegy 8 kilométernek.

Lelkesedésünk azonban csak néhány méterig tartott, mivel már az erdő szélén hatalmas méretű pocsolyák és dagonyák fogadtak bennünket. A helyzet később sem javult, így a Piliscsév fölötti rétekig vagy a sarat dagasztottuk, vagy az utat szegélyező sűrű aljnövényzetben bujkálva próbáltuk kerülgetni a járhatatlan részeket. A falu határában aztán ismét a sár volt az úr, mivel a korábbi eső miatti egyik időszakos vízfolyás is a gyalogutat választotta magának.

A falu főterén, a templommal szemközti kis parkban felállított padoknál próbáltuk rendbe hozni ruházatunkat és cipőnket, de mivel ismét sötét felhők gyülekeztek, eddigi tempónkon gyorsítva Piliscsaba felé vettük az irányt. A folyamatosan emelkedő, azonban viszonylag jól járható homokos úton hamar elértük a nyerget, ahol - a mai napon immár harmadszor – megint előkerültek az esőkabátok. Szerencsére ez az eső már nem volt komoly, és igazán irigylésre méltó házak, nyaralók között ereszkedve, még 5 óra előtt elértük a vasútállomás épületét.

Itt a forgalmi irodában megkaptuk az MTSZ-es bélyegzőt, és kissé fáradtan ugyan, de szikrázó napsütésben indultunk haza Székesfehérvárra.