Nagymaros - Nógrád

A Kisinóci turistaház hétköznapokon szinte el sem érhető normális tömegközlekedéssel, így a nyári szabadságunk utolsó hétvégéjére tűztük ki a szakasz teljesítését, ismét az Öcsémékkel közösen. De mivel délután mindössze két buszjárat közlekedik, inkább az ellentétes irányú bejárás mellett döntöttünk. Azaz autóval mentünk Kismarosra, majd az onnan 8.55-kor induló autóbusszal utaztunk tovább a turistaházig. A pecsételő helynél pár perces sorban állás következett, így a tulajdonképpeni túrát fél 10-kor kezdtük el.

A jelzés kezdetben kissé gazos, aljnövényzettel sűrűn benőtt fák között vezetett, de legalább az elmúlt napok esőzései ellenére sem volt sár. Rövid lejtő után elértük a Ló-hegyi-patakot, majd azon átkelve már sokkal ritkásabb, világosabb erdőben haladtunk tovább. Az út folyamatosan emelkedett, és hamarosan a Kóspallag fölötti kálváriadomb tetejéről elénk táruló kilátásban gyönyörködhettünk. Amíg az Öcsém megkereste a közelben elhelyezett geoládát, pihentünk is pár percet.

A kb. 800 lakost számláló Kóspallagon csak átgyalogoltunk, és a falu végi focipályánál megint az erdő felé vettük az irányt. A Kóspallag-Márianosztra elágazásnál kereszteztük az aszfaltozott utat, majd újabb kaptató következett. Ennek ellenére az eleinte még széles, jól járható, majd a későbbiekben egy erdőirtás szélén kanyargó, keskenyebb gyalogúton jó tempóban tudtunk haladni. Mivel ekkor már elég meleg volt, igyekeztünk minél gyorsabban túl lenni a Békás-rét frissen aratott, nyílt területén is.

Rövid ereszkedés az árnyas erdőben, majd a Malom-völgyi-patak fahídján átkelve ismét emelkedő, hogy a Törökmező turistaház melletti padoknál pecsételjünk, ebédeljünk és pihenjünk egy kicsit (nem mellesleg ekkor történt, hogy a magyar férfi vízilabda válogatott megnyerte a fukuokai világbajnoki döntőt). Az állatparkban csak futólag néztünk körül, és mivel nagyjából az út fele még előttünk állt, délután 1 óra körül tovább is indultunk.

A pihenő ellenére kissé nehezen vettük fel a korábbi tempót, ráadásul a Köves-mezőre vezető, helyenként elég meredek túraút sem esett igazán jól. A fáradságot ugyan némiképp enyhítette a frissen kaszált réten álló évszázados tölgyfák szépsége, de mindannyian egyetértettünk abban, hogy ránk fér egy újabb megálló. Sajnos a betonozott parkoló melletti, a visegrádi várra gyönyörű kilátást nyújtó padokat nem használhattuk erre a célra, mert egy terepjáróval érkezett, az üvöltő, benzines áramfejlesztőt túlkiabálva "piknikező", igazi suttyó társaság miatt inkább kihagytuk ezt a lehetőséget. Szembe jött a mai magyar rögvalóság…

Túl sokat azonban nem mérgelődhettünk, mert a 482 méter magas Hegyes-tetőig tartó emelkedő leküzdéséhez minden erőnkre szükség volt. Az utolsó párszáz méter, a mai nap egyértelműen legmeredekebb szakasza már határozottan nehéznek bizonyult, de egy-egy szusszanásnyi pihenő csodákra volt képes! Ráadásul a Julianus-kilátóról elénk táruló panoráma, a Duna-kanyar semmihez sem fogható látképe mindenért kárpótolt bennünket. Konkrét és átvitt értelemben is ez volt a mai túra csúcspontja.

Miután kicsit regenerálódtunk, megkezdtük a Nagymaros felé történő ereszkedést. A kék jelzés kezdetben meredek hegyoldalban, helyenként csak oldalazva járható gyalogúton, majd lankásabb, látványos és mély vízmosás mellett haladt tovább. A faluba egészen biztosan nem a legszebb utcán keresztül értünk le, és a kemény beton, majd a macskakő sem esett igazán jól. A mai szakaszt 17 órakor fejeztük be, és a vasúti peronon elhelyezett pecséttel hivatalosan is teljesítettnek nyilvánítottuk.

Az addigi szép napsütés hirtelen erőteljesen borult égre váltott, de még legyalogoltunk a Duna-partra, hogy a nagy víz, valamint a szemközti Visegrád látképével zárjuk a napot. A Kismaroson hagyott autónkhoz vonattal mentünk vissza, és 18 óra után pár perccel indultunk haza, Székesfehérvárra.