Betöltés...

Keszthely - Tapolca

A legszebb panoráma

Keszthely - Tapolca

Teljesítve:   2010. augusztus 8.

Túrakép

A mai napot egyfajta tesztnek, erőpróbának is szántuk, amikor elhatároztuk, hogy nem aprózzuk el a Keszthely és Tapolca közötti mintegy 30 kilométeres távolságot. Célunk megvalósítása érdekében már negyed 7-kor elindultunk autóval Székesfehérvárról, hogy aztán Tapolcáról vonattal utazzunk tovább Keszthelyre.

Sajnos a nap kicsit döcögve indult, mivel a menetrend szerint 8 óra után pár perccel induló vonat 70 percet késett. A várakozás ugyan nem dobta fel túlságosan a kedvünket, bár végül pozitív hozadéka is lett az elvesztegetett időnek: mire Keszthelyre értünk, a reggeli sötét felhők eltűntek, és szikrázó napsütésben szálltunk le a vonatról.

Az állomáson 10 óra körül pecsételtünk, majd a július végén elkészült új kék jelzésen, a vasúttal párhuzamosan indultunk Gyenesdiás felé. A körforgalomnál kereszteztük a 71-es számú főutat, és Felsőgyenesnél becsatlakoztunk a régi úraútvonalba. Az enyhén emelkedő, aszfaltozott úton elhagytuk a települést és a lőtér épületeit, majd éles jobb kanyarral tettünk egy kis kitérőt a Nagy-mezőre és a Festetics-kilátóhoz. Ide mindenképpen érdemes felkapaszkodni, mert igen szép kilátás nyílik Keszthely és a Balaton, valamint a környező hegyek felé.

A kék jelzéshez történt visszaérkezést követően az út először egy kis rét mellett, majd egy enyhén emelkedő, jórészt homokos mélyúton vezetett. A szinte állandó, ám mégsem megerőltető emelkedés később is megmaradt, csak a körülöttünk lévő erdő képe változott folyamatosan. A sok erdőirtásnak és erdőritkításnak köszönhetően az útmenti bokrokról marokszámra ettük a szedret, és a széles úton még az sem jelentett problémát, hogy helyenként hiányoztak a felfestett jelzések.

Egy rövid szakaszt aszfaltozott úton tettünk meg, majd egy hegyháton tempós, kényelmes rész következett. A sűrűbb erdőből kiérve alig akartunk hinni a szemünknek, amikor egy fákkal körülvett tisztáson szépen megmunkált, bekerített kukoricaföldhöz értünk! Emellett továbbhaladva ereszkedni kezdtünk, és hamarosan megérkeztünk Vállus lejtős főutcájára. A templom melletti, egykori boltnál pecsételtünk, és a lejjebb található, mostanában épített buszfordulónál tartottunk egy kis pihenőt.

A falut emelkedő földúton hagytuk el, majd egy jellegtelen, kissé elhanyagoltnak, gazosnak tűnő erdőben vezetett tovább a jelzés. Szerencsére ez a szakasz viszonylag rövid volt, és gyökeresen megváltozott a kép, amikor a Várvölgy és Lesencetomaj közötti országút közelében kiértünk a szántóföld szélére. Már innen is pazar kilátás nyílt a Tapolcai-medencére és a tanúhegyekre, azonban az igazi szépségben a szőlőhegyet megmászva, a Kő-orra alatti kis plató széléről gyönyörködhettünk. Nem volt túl párás a levegő, így jól látszott a Balaton, Szigliget, a Badacsony, a Szent György-hegy, a Csobánc, Hegyesd, de még a Somló távoli körvonalát is ki lehetett venni. Sajnos sokáig nem időzhettünk, mert az útnak még alig a felén voltunk túl.

A hegyről egy sűrűn benőtt, meredek és csúszós talajú erdőn keresztül, helyenként kidőlt fákat kerülgetve jutottunk le a Lesenceistvánd feletti szőlőkhöz. Itt friss vizet vételeztünk az oroszlánfejjel díszített Máté-kútnál, és megkezdtük az egészen Tapolcáig tartó aszfaltos gyaloglást. Közben természetesen pecsételtünk a Lesenceistvánd központjában található Alibi kocsmában, és az út melletti árnyékos padoknál szusszantunk is egyet.

Ezt követően érintettük Lesencetomajt, kereszteztük a 84-es számú főutat, és hosszú, monoton, lélekölő gyaloglás következett a Tapolcára vezető műút mellett. Szerencsére az útmenti fák adtak némi árnyékot, azonban az erős forgalom miatt nem volt veszélytelen az aszfaltcsík melletti túrázás. Ugyanakkor nem volt különösebben nehéz a forgalomra koncentrálnunk, mivel az összes látnivalót a fák között fel-felbukkanó Szent György-hegy és Csobánc jelentette. A városba az egykori laktanyák lepusztult épületeinél értünk be, de a hátralévő szakasz sem hozott semmi említésre méltót. Kellemetlen gyaloglás az aszfalton és a betonon, majd a temető után a parkon átvágva végre feltűnt a vasútállomás épülete.

Itt az igazoló füzetekbe bekerültek a mai nap utolsó pecsétjei, és teljesen elfáradva ugyan, azonban mégis jó érzéssel konstatáltuk az újabb szakasz teljesítését. Szerencsére az autóval az állomás előtt parkoltunk le, így este 7 órakor már indulhattunk hazafelé…